Zombola Péter

„Bizonyos kérdéseket fiatalon kell rendbe tennünk, s aszerint kell élnünk életünket – hogy aztán 60 évesen már operettet írhassunk…” – válaszolta Zombola Péter 24 évesen, amikor a Muzsika folyóirat Művek bontakozóban rovatába készülő Requieme kapcsán tudakoltam, nem fiatal-e még a gyász megénekléséhez.

Négy esztendő múltán, amikor ugyanabba a rovatba új műveiről faggattam, először megint a Requiem került szóba. Félbe hagyta ugyanis a komponálást, s csak akkoriban tért vissza a partitúrához. Közben ugyanis érintetté vált: elveszítette édesapját. Az élet magot vet a lélekbe, s még olyankor is termékenyítőt, amikor keserűt.

A kompozíció egyes tételei szótlanok, de beszédesek: zenekar festi le a gyászmise vonatkozó részeit. Másutt kíséret nélküli (Agnus Dei) vagy a zenekarral párosított énekkar mondja ki a Dies irae, a Sanctus és a Lux aeterna szentségét. Zenekari közjátékokban a liturgiától függetlenül is megszólal a zeneszerző. A temetésen a pap által elrecitált népének is beszűrődik a Requiembe afféle személyes pecsétként. A személyesség, persze, az egész mű sajátja, Zombola Péter ugyanis – noha nem egy művében szenvtelenségbe rejtezik – vallomásos hangon szólal meg a megélt gyászról. Műve tételeit pedig úgy dolgozza ki, ahogyan a szoborcsoport alkotója egy-egy mellékalak arcát, gesztusát.

Zombola Péter 28 évesen is fiatal volt a gyászmiséhez. De úgy alkotta meg, hogy megtette vele azt a lépést, amellyel a 60 évesen megírandó operettje felé haladhat… Ezt ismerjük ma el az Artisjus Az év komolyzenei műve díjával.

 

Hollós Máté