Wirth Imre

Díjazott mű: Lementem egy üveg borért Hajnóczynak

Kiadó: Scolar Kiadó

Díj: Artisjus Irodalmi Díj – KÖLTÉSZET kategória

Több mint húszéves kötetcsönd után verseskönyvvel jelentkezett Wirth Imre, gyors egymásutánban kettővel is, és készül a harmadik. Lett hirtelen egy érett és nagy hatású költőnk, tektonikus készülődések után működni kezdett egy versvilág. A 2018-as kötet (Ő volt a rejtélyes állat) mellé 2020-ban már újabbat megjelentető Scolar Kiadót dicséri a felismerés, hogy életszerűen követni kell, ha egy pályán fontos dolgok történnek.

Versről versre haladva fölvetül és egyre izgalmasabb a kérdés: hogyan lehet ennyire cikázó természetű az elégia? Hogyan lehet ilyen fölkorbácsoló a végletekig kitartott melankólia? Wirth mozgalmas világokat nyit befelé, amelyek közt ólmos szenvedéllyel, olykor brutálisan átjárásokat vág az olvasónak. Nemcsak a megszólaló Én van darabokra szedve, az emlékezetből elősereglő lények is folyamatos áttűnésben, a memoriterből fölbukkanó irodalmi allúziók pedig bizonytalan státusban szerepelnek: olykor mintha átiratokat kapnánk, olykor csak egy kulcsszó lép működésbe. Egy üveg bor, egy félrecsúszott nyakkendő vagy nagycsütörtöki váróterem (a legújabb versek egyikében). Ezek körül saját szótár épül, de az is mindig „a véges szókészlet határain”, ahogy maga a költő kommentálja.

A kegyelmi pillanatok, amelyek felé oly tétován, de minduntalan törekszenek a sorok, végül nem is a verszárlatokban jutnak diadalra, sőt, épp azok a versek a legcsodálatosabbak, amelyekben nem ott, mintegy poénszerűen, hanem valahol belülről, utólag derengenek föl bennünk. Egyetlen példa: Hatévesen. A kincset találó kisgyerek, akinek egy ókori érmével a kezében személyes, testi(!) élménye lehet az idő, s aki a lelőhellyel, a hajdani kerttel együtt mára nincs sehol, egyszerre tapasztal meg máskülönben üres fogalmakat: „történelem”, „természet”. Diocletianus és földszag. De mindez menedékül szolgál, „az élet odúja”-ként, ahol a személyiség elrejtőzhet. A rejtőzés esélye a meghatározó élmény. Ehhez képest az egyébként gyönyörű utolsó két sor, a poézis önreflexiója már másodlagos: „a nyelv korbácsolja mindig / vissza az emlékezetet?”

Alakul, beomlik, újra- és másként alakul. Az a bizonyos tektonika működik tovább.

A laudációt írta: Reményi József Tamás

Fotó: Bach Máté