Vida Gábor

“Vida Gábor – bár korábbi, részben Romániában megjelent műveire is voltak, akik felfigyeltek – a honi kritikusi körök elismerését 2007-es kiadású prózakötetével, a Nem szabad és nem királyi című elbeszélés-füzérrel vívta ki. Méltán: manapság szokatlan mértékű műgonddal megformált, látásmódra és hangulatra nézve egyaránt fegyelmezetten egységes gyűjtemény. Higgadt nyugalommal tér ki a határon túli, különösen az erdélyi magyar írókkal szemben sokak által támasztott kisebbségvédelmi és identitás-képviseleti követelmények és az ezekből adódó irodalmi feladatok elvégzése elől. (Egy vele készült interjúban az erdélyi magyar irodalom identitásképző szerepét egyenesen „tehertételnek” nevezte.) De elkerüli az éppúgy közhelyes alternatívát is: nem kíván ezoterikusan kísérleti író lenni, hanem a hagyománnyal gazdálkodik. A kötet írásai gondosan ráoltják magukat bizonyos jól megválogatott magyar elbeszélés-típusokra, köztük kora-modern, sőt még korábbi, tizenkilencedik századi változatokra is. De Vida viszonya ehhez a hagyományhoz paradox módon éppen azért meglepően újszerű és kísérleti, mert teljességgel természetesnek tűnik: nem utánoz, nem parodizál, nem a pastiche stratégiája révén vesz fel valamiféle tudatosan ironikus viszonyt a hagyománnyal, ahogy ez manapság szokásban van. Mintha egyáltalán nem kellene semmiféle „viszonyt felvennie”: egyszerűen birtokában van ennek a hagyománynak, s szabadon él vele.

A kötet írásai egyébként un. „novella-regényt” vagy „integrált elbeszélésfüzért” alkotnak, azaz – miközben önállóan is helyt állnak magukért – valamiféle virtuális regényszerkezet alkatrészeiként jelentéstöbbletre tesznek szert. Ez a virtuális regény egy Városról szól, a valamikor „szabad és királyi”, egy ideje viszont már „nem szabad és nem királyi” Városról, amely egyrészt a valóságos Erdélyben található, másrészt téren-időn kívüli mesevilág, azaz sehol sem található, csupán a képzeletben. Egyszerre vagyunk a közelmúlt valóságában, a diktatúra ténykörülményeinek a világában és valamiféle egzotikus és valószínűtlen románcban, ahol nem a tervteljesítés, hanem a szerelem, a bosszú és a vér a téma. Mégpedig úgy vagyunk egyszerre mindkettőben, hogy közben nem észlelünk semmiféle törést a kétféle világ: a realisztikus és a fantasztikus között. Csodák esnek mindenfelé: pisztolygolyók kapnak minden ok nélkül gellert a levegőben, a városba költöző fizikatanár útiládájában egy gravitonokat befogó készülék lapul, ettől megemelhetetlenül súlyos az egyébként lényegében üres láda, az igazságügyi elmeszakértőt Szent Illés vezeti el a helyre, ahol átveheti a pásztorok királyának kijáró ezüstérmet, amely egy éven át lesz az övé. Közben pedig minden a helyén van, hihetően és valóságosan, úgy, ahogy mindennapjainkban megszoktuk.

Az irodalomtudomány a „mágikus realizmus” címkéjével látja el ezt a sajátos irodalmi minőséget. De igazából nem a műszó, hanem a teljesítmény a lényeg: a Nem szabad és nem királyi rangos munka, a dolgát hibátlanul végző író műve, egyszerre súlyos, egyszerre tüneményes olvasmány”.

Takács Ferenc