Vajda János

A szerző az Artisjus-díjat Karnyóné című operájáért kapta.

Szerzőnk nem kortárs zenét ír, hanem zenét. Amely a mi életünkben születik, tehát kortársunk.

Szerzőnk mióta magára talált, rátalált a zenetörténetre. Eleven kapcsolatra lelt a múlttal. Nem másol, hanem átereszti magán a régieket, át a könnyebb műfajok egyikét-másikát is. De ő maga nem válik olyanná, mint a hajdaniak, hiszen ő nyúl vissza hozzájuk, ő használja, amit átemel, az ő zenéjét halljuk, nem azokét, akikre hivatkozik. A könnyebb műfajokkal kacérkodva pedig a legkomolyabb eszköztárral, sőt szakmai virtuozitással kezeli az anyagot, frappáns összefüggésbe hoz látszólag egymástól távoli zenei stílusokat és műfajokat.

Mindehhez ezúttal a magyar irodalom messzibb múltjába réved, ahonnan manapság nem szokás színpadi ihletet meríteni. Csokonai Vitéz Mihályt dolgoztatja librettóvá Várady Szabolccsal. Felelősen küzd a zenei matériával. Eldob, újra kezd – rátalál. Bizonyára kedvét leli sziporkázó találataiban. A társulat élvezi a próbákat. A közönség az előadást.

Komédia vagy tragédia? Éppúgy nem eldöntendő, mint hogy régi vagy új. Tragédia a komédiában – régi az újban. De hiszen nem ez, amit öröknek hívunk?

A kétfelvonásos Karnyóné opera az öröknek e mai szegmentumában éppen az Artisjus Az év komolyzenei műve díját nyeri el. Átveszi hazánk egyik – ha nem a – legszerényebb zeneszerzője, akiről büszkén mondjuk, hogy kortársunk: Vajda János.