Kiadó: Kalligram
Rövidnek kell ma lenni, mint Tacitus, vagy a boldogság, vagy a bűnök megvallása. És már adódik is a jellemzés: Tőzsér Árpád díjazott kötete, címe: Erről az Euphorboszról beszélik, ugyancsak a tömörség mintakönyve, a világköltészet magyarrá oltásának példája, egy nagy zsákmányoló szüretelése, egy eredeti elsajátító és sajátosan eredeti költő tanúsága. Egy merész ívű pálya fennsíkja ez a könyv, egy lírai halandó örökkévaló eredményeinek gyűjteménye. Sűrű párlat, szigorú válogatás, bő negyedfélszáz oldal. És miért olyan nagyszerű ez a kötet? Nem tudjuk pontosan. Azért tán, mert korszerűsíti számunkra a világköltészetet? Vagy azért, mert a csenevészen hajtó magyar gondolati lírát egyszeri magasságba emeli? Sőt azért, mert a mindenségben teremt nekünk hazát? Netalán azért, mert hitelesen ábrázolja, hogy minden léthelyzet kisebbségi, nem csak a földrajzi esetlegesség? Hovatovább azért, mert újra nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a költészet érvényességét még posztmodern státusában is egyedül a moralitás új kimedrelésével szerezhetnénk vissza? Vagy esetleg azért, mert nagy az okulási együtthatója? Ezért, mindezért. Tízezer titokkal gazdagított művészi teljesítmény ez, amely szókészletét a legmélyebb létkérdések nyelvi forrásvidékéről meríti (már témái is lecserélhetetlenek, pótolhatatlanok: születés, származás, jelenlét, menekülés, kisebbségi lét-emberlét rokonsága, a költői szereplehetőségek szüntelen puhatolása, a hitelesség megőrzése egy költőietlen korban, egy szóval: minden létbeli határhelyzet elemeinek mérlegelése). És amit a tömörség szűkmenetében is ajánlatos meghálálnunk Tőzsér Árpádnak, az az a belátás, hogy amolyan lopakodó rendkívüliség vonásait vési a mai magyar költészet sokszor kietlennek rémlő tablójára. Hát ezért díjaztuk őt. Ha egyetlen ilyen költő van, akkor a költészet nem lehet halott.
Az Erről az Euphorboszról beszélik címet viseli, és a költő 1963 és 2o12 között írott verseiből kínál bő válogatást. A cím maga mintha Konsztantinosz Kavafisz egyik versére utalna (Tőzsér Árpád hangütése amúgyis több ponton rokonulni látszik a nagy újgörög lírikus hagyatékával is), – és általában is elmondható: Tőzsér tájékozódása az egyetemes (elsősorban európai) költői múlt széleskörű korszerűsítése, megőrzése és folyamatos megújítása értelmében zajlik. Elsőrangúan intellektuális, terebélyes műveltséganyagot tükröző, tízezer titokkal gazdagított művészi teljesítmény ez, amely szókészletét a legmélyebb létkérdések nyelvi forrásvidékéről meríti. Ennek eszméleti gócpontjait ilyen jegyekkel jelölném: születés, származás, jelenlét, menekülés, kisebbségi lét-emberlét rokonsága, a költői szereplehetőségek szüntelen puhatolása, a hitelesség megőrzése egy költőietlen korban, egy bizonyos – eleinte Mittel nevezetű – költői alteregó kinevelése a versekben, – egy szóval: minden létbeli határhelyzet elemeinek fürkészése.
Laudáció: Báthori Csaba