Tóth László

,,Egy mondat közepén kuporgok, / egy mondat közepén gesztikulálok, / egy vége nincs monológ / végigmondhatatlan mondatának közepén” — írja a költő, aki önmagát úgy helyezi a narratív térbe, hogy individuuma a szövegkorpusz által teremtődik meg. Tóth László poézisében az ,,én” helye azonos a szöveghellyel; gazdag életművében a ,,személyiség éppen születőfélben lévő” állapota
artikulálódik. A felvidéki magyar irodalom József Attila-díjas polihisztorának sokszínű irodalmi munkásságából ezúttal a filozófiai igényű, az identitástudatot szociálpszichológiai igénnyel ábrázoló — de nem értelmező — költő Tóth Lászlóra, s különösképp 2025-ös, nagyívű munkájára, az Időzőre fókuszálunk. Költői életművet is értékelünk, hisz a gyűjtemény öt és fél évtizedet fog át, termékeny diskurzusba
hozza korai és kései verseit. Ez az önteremtő versnyelv ontológiai mélységgel beszéli el a (ki)mondhatatlant, a nyelvi küzdelem alapélményére reflektál, miközben poetizálja az ,,én” identitáselemeinek különbözőségét, ugyanakkor koherenciára való törekvését, a ,,Belső vándorlások-at.” Rövid- és hosszúversei, verskatedrálisai prózai és esszéisztikus elemeket szintetizáló felépítmények, melyekben eszmeiség és kompetencia harmonikus kompozíciója valósul meg, s érik a nyelvfilozófiát is birtokba vevő unikális dikcióvá, nemes költészeti modellé. Kívánom, hogy ez a megkerülhetetlen, nagy volumenű életmű tovább gazdagodjon a magyar és az egyetemes irodalom javára.

A laudációt írta: FILIP-KÉGL ILDIKÓ