Tóth Krisztina

1986-ban érettségizett, 1993-ban diplomázott az ELTE Bölcsészkarán. 1989-ban jelent meg első verseskötete, az Őszi kabátlobogás, amelyet Radnóti Miklós emlékéremmel jutalmaztak. 1990-92-ben ösztöndíjasként Párizsban kortárs francia költészetet fordított. 1995-ban jelent meg A beszélgetés fonala című kötete, majd 1996-ban az általa válogatott és szerkesztett Látogatás című kortárs francia költészeti antológia. 1996-ban Graves-díjat és Déry Tibor jutalmat, valamint – műfordításaiért – Zoltán Attila-díjat, 2000-ben József Attila-díjat kapott. 1997-es Az árnyékember című kötetét követően 2001-ben Porhó címmel adta közre új és válogatott verseit, amelyet ugyanebben az évben Vas István-díjjal ismertek el. 2002-ben megkapta a Palládium irodalmi díjat, s megjelent válogatott kötetének második kiadása. 2003-ban a Csimota könyvkiadó jelentette meg kisgyereknek szóló verseskötetét Londoni mackók címmel. 2004-ben a Magvető Könyvkiadó adta ki Síró ponyva című kötetét, amellyel az Édes anyanyelvünk pályázat első helyezett lett vers kategóriában. Szintén 2004-ben jelent meg az EBP Media Kft gondozásában Csortos Szabó Sándor fotóssal készített közös kötete, a Fény viszony. 2005-ben a Síró ponyva a Szépírók Társaságának Díját kapta. Első prózakötete Vonalkód címmel 2006-ban jelent meg. Az Állatságok (2006) és a (Szabó T. Annával és Varró Dániellel közösen írott) Kerge ABC (2008) c. köteteket követte új versgyűjteménye, a Magas labda és a Hazaviszlek, jó? című tárcagyűjtemény 2009-ben.

Tóth Krisztina máris rangos teljesítményekre visszatekintő, szakmai elismerések és irodalmi díjak egész sorával kísért pályafutásán komoly feltűnést keltő prózaírói debütálása, a 2006-os Vonalkód után most a 2009-ben megjelent Magas labda a költői pálya eddigi értékeit összegzi mértékadó módon. Egyben igen ígéretes útkeresés a kötet, egy új költői hangváltozat első, de máris meggyőző költői teljesítmények formáját öltő lenyomata – minden tekintetben jelentős állomás, s több fontos összefüggésben fordulópont is Tóth Krisztina költői útján.

A kötet belső életét gyónásos-vallomásos énfeltárásnak és a mesterség személytelen játékainak az egybejátszása, kettőjük változatos arányú elegyedése, pont-ellenpont dinamikája adja ki. Egymás mellett szólal meg benne mélyen személyes hangon, a maga meztelenségében és egzisztenciális sebezhetőségében, a traumatizált Én lírikusa egyfelől és a személytelen költői „mesterkedés”, a rím- és szójátékok pirotechnikusa, mások verseinek át- és újraírója, a maga bravúrjaira két kézzel mutogató mutatványos-költő másfelől. De ahogy haladunk előre a kötetben, észleljük, hogy a kétféle megszólalás között szerves és indokolt kapcsolat van, az önirónia, a travesztia, a humoros nyelvfacsarás, a rejtőzködő hangutánzás védőburkában is a sebezhetően személyes gyónás-vallomás beszél szorongató őszinteséggel.

Ezt a dinamikát foglalja keretbe a kötet nyitó és záró verse, a Hangok folyója és az Esős nyár. Ezek terjedelemben, hangzásban, prozódiában és dikcióban markánsan elütnek a többi verstől (és Tóth Krisztina korábbi verseitől is). Óda mindkét mondat-zuhatag: himnikusan-rapszodikusan emelkedett hangon szólnak, pátosszal, azaz – a szó eredeti értelmében – szenvedéllyel, mégpedig Természet és Költészet, Világ és Én viszonyáról, ellentétük és azonosságuk paradoxonjáról. Egyszerre újromantikus, egyszerre klasszikusan modern költemények, amelyeket az intellektuális szenvedély tüze fűti. Az a tűz, amely ott lángol versrokonaikban, Valéry Tengerparti temető-jében, Baudelaire Utazás-ában, vagy éppenséggel az angol romantika nagy ódáiban, a tárgyi és individualizált létezés helyett a tiszta és testetlen Folyamatot és Működést ünneplő Óda a nyugati szélhez-ben, a holt megvalósulás helyett a beteljesületlenség eleven virtualitását sóvárgó Óda egy görög vázához-ban.

Érett és jelentős költészet foglalata a Magas labda, a költői megújulás bizonyítéka, a beérkezés immár kétségbe nem vonható tanúságtétele.

Takács Ferenc