Díjazott mű: A vak remény – Összegyűjtött versek
Kiadó: Magvető
Díj: Artisjus Irodalmi Nagydíj
2018 egyik legnagyobb horderejű irodalmi eseménye Takács Zsuzsa életmű-foglalatot nyújtó gyűjteményes kötetének, A vak reménynek a megjelenése volt. Olvasója egy olyan életmű kereszt- és hosszmetszetéből vetítheti ki percepciójában annak terét, amely egyrészt a viszonylag kései kezdéssel együtt is vagy félszázadot ölel fel, s amelynek szinte mindvégig rugalmas, de szilárd kereteket adott az olykor aszketikus gondolati és formafegyelem.
Takács Zsuzsa költészete nem extenzív, hanem mélységi értelemben kiterjedt: alkotó tekintete egy szűkre zárt résen keresztül hatol a jelenségek magmatikus rétegeiig, s fejti fel gomolygásuk érzelmi és gondolati összetevőit. A költő uralkodó főtémája a veszteség érzete: szeretett személyek, sorsdöntő kapcsolatok, helyzetek, néha bizonyos azonosságtudat elvesztése, mindeközben a törékeny énnek – és ezáltal e törékeny én látásának – a megőrzése. Ahogyan egy kritikusa, Bodor Béla írta, ez a lényegében „változatlan élmény- és emócióanyag” a szenvedést és a szenvedőt ütközteti a „tehetetlen részvét” élményével. A Pilinszkytől ismerős egzisztenciális katasztrófa-élményt Takács Zsuzsánál is a hit biztos tudata teszi túlélhetővé – nála azonban ez a szilárd hit, bár vallási alapjai nyilvánvalóak, már csak nagyon áttételesen engedi tematikusan vagy akár csak motivikusan is láttatni magát.
E költészet tudatosan feszesre zárt tartalmi és formaspektruma a tapasztalati valóság mélységébe behatoló tekintet intenzitását hivatott szinte az elviselhetetlenségig növelni. A létezést fürkésző tekintet a tapasztalatot a nyelv világában megfogalmazó költői eszközrendszer páratlan kifinomultsága és szinte tévedhetetlenül professzionális funkcionalizálása révén válik látássá, amelyben a remény lehet vak, de az őt tápláló szív soha.
Takács Zsuzsa könyve nemcsak egy életműnek, hanem a magyar irodalomtörténet egy megkerülhetetlen lapjának is a foglalata: A vak remény a mi látásunknak nyit az eddig ismertnél jóval élesebb teret.
Írta: Szkárosi Endre
Fotó: Valuska Gábor