A prózaírói kategória idei díjazottja Szvoren Edina Nincs és ne is legyen című kötete, amely a Palatinus kiadó gondozásában jelent meg. A könyv tizenkét elbeszélést tartalmaz, és lényegében folytatja, elmélyíti azt a tapasztalati-művészi világot, amelyet az írónő első könyvéből, a Pertuból már ismerünk. Milyen elemek sejlenek fel ebben a prózában? Városi környezetben nyíló és záruló családokat látunk, sokszor a gyermek nézőpontjából, felületesen szövődő és hamar megromló kapcsolatokat, a hétköznapok présében elváltozó egyedeket és párokat, terhesé keményedő érzelmi medermedést, félelmet, aggodalmat, kudarcot és ha mondhatom, sodródó emberek kúszónövényszerű élettechnikáit, – sokszor az a benyomásunk, mintha itt minden létforma csupán véletlenül és valamilyen közelgő fenyítés előjátékaként sodródna egymás mellé. A legmegrázóbb elem itt talán az, ahogyan az írónő a család egyetemesen atomizálódó, szorongó monádokra tört, s a magány ökörszemablakából ki-kikémlelő páriák sorsát elénk tárja. Nem véletlenül tér vissza az egyik írásban Euripidész alakja, – talán hogy pusztán is nevével megidézze a görög tragikusokat, a hétköznapi életek sarába dermedt szerencsétleneket. Szvoren Edina művészete három elemével hat – még szétbogárzó darabjaiban is – roppant hitelesen, lenyűgöző erővel: először is élettapasztalatainak kendőzetlen, de költői köntösben felderengő kimondásával; másrészt pontos, árnyaltan részletező megfigyelőkészségével; harmadszor pedig lenyűöző hasonlatrendjével. Két példa a tapasztalatra: a Dé halála c. Novellában azt olvassuk: Mintha a halottak körüli dolokat nem emberek rendeznék el, hanem ey óriási mágnes. Egy másik írásban ezt olvassuk: A szenvedélyen túli szeretetet meg kell becsülni (tehát azt a vonzalmat, amely a szerelem utóhangja, takaréklángja vagy magasabb formája lehetne). Részletező megfigyeléseiből szintén csupán két pomás példát ragadok ki: milyen meghökkentő, mondja az írónő, hogy a hámló kültelki téglafal nyirokfoltjai gömbölyűek, noha a tégladarabok szögletesek. Vagy milyen feledhetetlen, hogy látjuk az apát, aki lánya iránti vonzalmát úgy fejezi ki, hogy – idézem – ujjbegyével megsimogatja a lánya kézhátán futó eret. Szvoren Edina hasonlataiból három rövidet idézek. Az egyik szereplő arcát így jellemzi: Az arcom fehér, mint egy peteburok. Vagy mit mond a kórházi ajtókról? Ezt: Az ajtók néha résnyire nyílnak, mint a haldoklók szeme. Egy női könnyzacskót pedig, a reggeli ébredés száraz pillanatiban, így tesz érzékletessé: Nyikorgott a könnyzacskója, mintha szikkadt körtemagokat tartana benne. Szaporíthatnám, bátran dicsérhetném az érzéki és érzékletes ábrázolás gyöngyszemeit. De végül gyönyörködés helyett hadd gratuláljak Szvoren Edinának kötetéhez, hiszen a szemtől szembe kimondott elismerés maga is a bátorság egyik formája.
Báthori Csaba