Szőnyei Tamás

Méltatták már Szőnyei Tamás Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990 című kétkötetes, több mint kétezer oldalas monumentális művét forráskiadványként, tényfeltáró irodalomként, irodalmi szociográfiaként, nemzedéki nevelődésregényként, monumentális lábjegyzetként a magyar irodalom 20. századi történetéhez, de akárhogyan nevezzük és értelmezzük is, egyvalami biztos: a két vaskos kötet immár megkerülhetetlen kézikönyv és kötelező társadalomtörténeti olvasókönyv minden magyar állampolgár számára, aki a jelenig érő közelmúltunkkal való higgadt − vádaskodástól és bosszút lihegő megtorlás-fantáziáktól mentes − számvetést a magyar társadalom erkölcsi regenerálódása, következésképpen a magyar demokrácia fennmaradása szempontjából elengedhetetlennek tekinti.

A Titkos írás egy sok éven át szívósan végzett levéltári bányamunka eredménye: az államszocializmus tudattalanját (vagy tudatalattiját) tárja fel, amelyben maguk az állampolgárok, a hús-vér emberek és természetes vágyaik voltak az elfojtottak: az irodalomban például elfojtott szerzők, elfojtott művek, elfojtott szabadságvágyak és autonómiatörekvések. Az állambiztonsági rendőrség feladata tulajdonképpen megfelelt a pszichoanalízis Fölöttös Én-je cenzurális szerepkörének: megelőzni és elhárítani a patogén szabadságvágyak társadalmi tudatba törését, ami összeomlással fenyegette a rendszert, hiszen az élettel szemben felállított, mesterséges alapelveken nyugodott és ezért kénytelen volt kriminalizálni a szabadságot és az életet.

Szőnyei Tamás könyve a szó összes fellelhető értelmében monumentális mű. Nemcsak lenyűgöző méreteivel magasodik ki abból a terebélyesedő irodalomból, amely az államszocializmus korának titkos megfigyelőiről és megfigyeltjeiről, besúgóiról és besúgottjairól szól, hanem morálisan, s bizonyos értelemben esztétikailag is. Memento ez a könyv, egy egész, sírba szállt korszak emlékműve, pontosabban talán: monumentális sírköve, amelyet − mintha csak a biztonság kedvéért − gördítene föléje most a szerző: soha többé ne támadjon fel! Mert ezt az egész magyar társadalom számára kínos, megalkuvásokkal és meghunyászkodással, szégyennel és gyalázattal átitatott korszakot elhantolni, vagyis a jelentől, az élők világától elválasztani csak maradéktalan feltárásával lehet. Lelkileg és erkölcsileg csak az szabadulhat meg a bűnökkel teli múlt nyomasztó súlyától, csak az vághatja el folytatódását a jelenben és történelmi megismétlődésének lehetőségét a jövőben, aki szembenéz vele, elvégzi a szégyenmunkát, ezt a sajátos erkölcsi gyászmunkát és általa önmagától is képes búcsút venni. Különben menthetetlenül arra van ítélve − mint azt ma nap mint nap tapasztalhatjuk −, hogy erkölcsileg és politikailag is megismételje múltját. Épp ezért nem lehet eléggé kiemelni Szőnyei Tamás kimagasló szakmai teljesítményének erkölcsileg szabadító hatását.

Szilágyi Ákos