Szijj Ferenc

Hölgyeim és uraim, ma egy olyan verseskötetet díjazunk, amelynek szerzője kezdettől fogva, úgy tűnik, becsben tartotta az elrejtett és lassú élet értékeit. Mintha úgy tartaná, hogy működésének értelmét csorbítaná mind a túlságosan nyilvános, mind a túlságosan gyors eredményekre törekvő létezésmód.

Most, 2015-ben egy pályája csúcsára jutott lírikust köszönthetünk, mégpedig talán legsúlyosabb, s örömünkre mégsem túl szófukar kötetének, az Agyag és kátránynak díjazása alkalmából.

Ez a könyv, új verseskötete újból igazolja, amit eddig is tudtunk: Szíjj Ferenc költészete a magyar nyelvű gondolati szabadvers megújításának jegyében vált tökéletessé. Noha rejtetten önéletrajzi elemeket is tartalmaz, és a sorok mögött néha fel-felsejlik egy illúziótlan, éles pillantású lírai alany alakja, hangnemét, szemléletmódját, verbális légkörét tekintve ez a líra objektív filozófiai költészet, elvont szóhasználattal, nagy erejű és egyetemes érvényű egzisztenciális állításokkal.

Az Agyag és kátrány a fényképezési tevékenység fogalmaihoz kapcsolódik: fény, árnyék, sötétség, távolság, közelség, nagytotál, perspektíva stb. Azt hiszem azonban, sokkal fontosabb ennél az a tény – úgy általában, mint ebben a kötetében is –, hogy a beszéd nyelvi anyaga milyen minőségű emberi és költői tartalmat közöl. Erről dióhéjban azt mondhatnám: Szijjnak a legtöbb mondandója a szegénységről (elvont szóval: világvesztésről), az idő múlásának gerincharapó erejéről, szabadság és szorongás furcsa ellentmondásairól, és a szótlanságba rejtett nehéz emberi természetről van (ezeket maga is említi nagyapjával kapcsolatban). Jellemző alakja verseinek a suszter, aki minden megtalpalt cipővel egy életet öregszik, de nem szólhat közben a rengeteg tapasztalatról, mert a szájában a szög (A menekülés kezdete). És jellemző, hogy egyik versének mottójában a kései Hölderlin egyik darabjából, a Phaeton-szegmensekből idéz, – mintegy jelezve, hogy őt is a költészet végvidékein és határterületein szerezhető tudás érdekli. Egy másik versében (A kórház tetején) arról ír, hogy valaki felmegy a kórház tetejére, és felnéz az égre és azt gondolja: A csillagok kijelölik a helyem, / és csak ahhoz kell ragaszkodni. Íme, egy halandó, akit a világegyetem gyógyít meg, nem holmi földi tudományok. Gratuláljunk hát neki mind a mélységhez, mind a magassághoz.

Báthori Csaba