Hölgyeim és uraim, ma egy olyan verseskötetet díjazunk, amelynek szerzője kezdettől fogva, úgy tűnik, becsben tartotta az elrejtett és lassú élet értékeit. Mintha úgy tartaná, hogy működésének értelmét csorbítaná mind a túlságosan nyilvános, mind a túlságosan gyors eredményekre törekvő létezésmód.
Most, 2015-ben egy pályája csúcsára jutott lírikust köszönthetünk, mégpedig talán legsúlyosabb, s örömünkre mégsem túl szófukar kötetének, az Agyag és kátránynak díjazása alkalmából.
Ez a könyv, új verseskötete újból igazolja, amit eddig is tudtunk: Szíjj Ferenc költészete a magyar nyelvű gondolati szabadvers megújításának jegyében vált tökéletessé. Noha rejtetten önéletrajzi elemeket is tartalmaz, és a sorok mögött néha fel-felsejlik egy illúziótlan, éles pillantású lírai alany alakja, hangnemét, szemléletmódját, verbális légkörét tekintve ez a líra objektív filozófiai költészet, elvont szóhasználattal, nagy erejű és egyetemes érvényű egzisztenciális állításokkal.
Az Agyag és kátrány a fényképezési tevékenység fogalmaihoz kapcsolódik: fény, árnyék, sötétség, távolság, közelség, nagytotál, perspektíva stb. Azt hiszem azonban, sokkal fontosabb ennél az a tény – úgy általában, mint ebben a kötetében is –, hogy a beszéd nyelvi anyaga milyen minőségű emberi és költői tartalmat közöl. Erről dióhéjban azt mondhatnám: Szijjnak a legtöbb mondandója a szegénységről (elvont szóval: világvesztésről), az idő múlásának gerincharapó erejéről, szabadság és szorongás furcsa ellentmondásairól, és a szótlanságba rejtett nehéz emberi természetről van (ezeket maga is említi nagyapjával kapcsolatban). Jellemző alakja verseinek a suszter, aki minden megtalpalt cipővel egy életet öregszik, de nem szólhat közben a rengeteg tapasztalatról, mert a szájában a szög (A menekülés kezdete). És jellemző, hogy egyik versének mottójában a kései Hölderlin egyik darabjából, a Phaeton-szegmensekből idéz, – mintegy jelezve, hogy őt is a költészet végvidékein és határterületein szerezhető tudás érdekli. Egy másik versében (A kórház tetején) arról ír, hogy valaki felmegy a kórház tetejére, és felnéz az égre és azt gondolja: A csillagok kijelölik a helyem, / és csak ahhoz kell ragaszkodni. Íme, egy halandó, akit a világegyetem gyógyít meg, nem holmi földi tudományok. Gratuláljunk hát neki mind a mélységhez, mind a magassághoz.
Báthori Csaba