Karinthy Frigyes bölcs parabolájában a Költő, – bár azt várják tőle, legyen andalítóan lírai, virágkoszorús feje álmodozón meredjen az égre – arról beszél csöppet sem lírai hangon, hogy
új tudományos művén dolgozik, most jött a laboratóriumból, sok dolga van, nem ér rá fecsegni. E tantörténet Költőjének kezében – a romantikus művészideált meghazudtolva – logarléc van, s nem lobogó hajfürtökkel, hanem praktikusan rövidre nyírt frizurával jelenik meg.
A 2008. esztendő ARTISJUS-díjjal megtisztelt kompozíciója, a 2. Kamarakoncert szerzője, Soproni József is ilyen művész: poéta és mérnök egy személyben. Sokarcú zeneszerző, Füst Milán szavával: teljes-ember, mert a lírikus-Soproni és a drámaíró-Soproni egy harmadik, a mérnök-Soproni felügyelete alatt szólal meg. A Kamarakoncert minden üteme egy fegyelmezett költő hangján szól, aki objektív renddé szervezi a szubjektívet, aki műve minden pillanatában úgy ír személyes, vallomásszerű zenét, hogy az hatásában általános érvényű, kollektíven is dekódólható üzenetté válik. Ihletett muzsika ez, miközben a zeneiség közvetlen, spontán áradását a profi komponista minden eszközt virtuózan használni képes technikája alakítja jól érzékelhető rendezettséggé. Ihletett zene, affektusokban gazdag, magas izzású érzelmekkel teli, ugyanakkor színpadias kitárulkozásról szó sincs. Sopronira oly jellemző szemérmes attitűd vonul végig a darabon, Weöres Sándor megfogalmazásában:
„lelkében őrzi mosolyát”. A japánok szívtartalomnak mondják ezt a bármifajta szentimentalitástól oly távol eső érzetet, emociók, de teátrális gesztusok nélkül, érzelgősségtől és könnyektől mentesen. Ismét Weöres –sel szólva: „A teljes szeretet: érzés nélküli..”
A mű mindegyik tétele bennem egy-egy, a korábbi évekből Soproni tanár úrhoz kötődő emléket villantott fel. Első tétel: Lento. Egy barátommal – miért, miért nem – nem emlékszem, az órán verekedésbe bonyolódtunk. A Tanár Úr csak annyit mondott csendesen, prédikáció és büntetés helyett: „öleljétek meg egymást”. Második tétel: Vivace.
Évekkel később, már magam is zeneakadémiai tanárként Soproni rektor úr szobájában ülve a zeneelmélet és szolfézs integrált oktatásáról beszélünk. Harmadik tétel: Sostenuto. Erről diákéveim talán legemlékezetesebb órája ötlik fel, amikor az anyai szeretetről tartott egy rögtönzött, meggondolkodtató és megindító előadást. Negyedik tétel: Allegretto, con spirito.
Ehhez a tételhez kapcsolódó emlékem a Tanár úr egy tanácsa, melyet egy népdalharmonizálás kapcsán adott. A korábban tőle hallott, improvizált dallamkíséret mintájára egy túlzsúfolt harmonizálást mutattunk neki, s Ő az egyes akkordok keresése helyett a kapcsolatok megtalálására hívta fel a figyelmet. A Kamarakoncert szépsége is ebből ered. Szerzője nem
hangokat keres, hanem a külön-külön lévő zárt hangegzisztenciáknak vegyértéket ad, hogy kötődhessenek egymáshoz.
Soproni Józsefet, a szigorú humánum mesterét köszöntöm az ARTISJUS-díjjal. Madarász Iván