Pertis Jenő

Kivételes, bizonyára egyszeri ceremónia tanúi most, Hölgyeim, Uraim, kedves Barátaink. Az év komolyzenei műve Artisjus-díj az előző naptári évben bemutatott kompozíciónak szól, amelynek alkotója lelkében még alkalmasint elevenen él a munkafolyamat, esetleg nem is ért véget, mert a partitúra további igazításain töri fejét. Megeshetnék, hogy a zeneszerző, aki az imént még írta, sőt próbálta is darabját, a szakma e hamar jelentkező tiszteletadása előtt hirtelen távozik az élők sorából.

Most eltávozott alkotót díjazunk, de olyat, aki immár három esztendeje nincs közöttünk. Mégis megajándékoz minket új kompozíciókkal, amelyeket öniróniával is átitatott aszkétikus szerénysége rejtett éveken, évtizedeken át asztalfiókba, de amelyek felfedezésszámba mennek a korai utókor közönsége, kritikusi és kollegiális hallgatósága körében. Több ilyen művel találkozhattunk: a II. hegedű-zongora szonáta hattyúdalától a Szerenád sárgában rézfúvós ötösén és egy szaxofonkvartetten át kórusművekig, s még előttünk áll néhány kamaradarabbal való ismerkedés, mint amilyen a kottában most megjelent Félbemaradt mesék. Választhattunk volna a felsoroltak közül másikat is, mi azonban a Korunk Zenéje hangversenysorozatának tavaly szeptemberi Megkésett ősbemutatók estjéről az Ember voltam vegyes kart emeltük ki.

S most különös jelenség tárul elénk. Emlékeznek talán: ahányszor ifjabb Bartók Béla föltűnt egy eseményen, az arcvonások hasonlósága az apát idézte szemünk elé. Díjunkat mindjárt egy az apát elevenen elénk varázsoló Pertis-arcú fiatalember, Szabolcs veszi át. Mert Pertis Jenő, akit az Artisjus Az év komolyzenei műve díjjal jutalmaz, örök szerénységbe vonult vissza. Ám ott már nem rejtőzhet el: az általa műveiben felvillantott fénysugárra az utókor siker-reflektora immár visszautasíthatatlan válasz…