Az utóbbi időben megszoktuk, hogy a magyar irodalom olyan realitásról számol be művészi szinten, amelyet itt, a határokon belül alig ismerünk. Izgalmas esemény, hogy anyanyelvünkön olyan közeli-távoli élethelyzetről szerzünk tudomást, amely – lévén szó magyarokról – minket is közvetlenül érdekel, érint, foglalkoztat, sőt felháborít. Hiszen a magyar irodalomban évtizedekig alig tudtunk többet erről a szomszédos világról, mint – némi túlzással – távoli, csak hallomásból ismert földrészek bennszülöttjeiről, Grönland vagy a Tűzföld népszórványairól. Papp Sándor Zsigmond műve ugyan képzelt történeteket mond el, mégis valahogy a Puszták népe-féle félszociográfiai igyekezet pontosságával idézi meg a diaszpóra közelmúlt idejét.
Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című nagyregénye a romániai magyar kisebbség 1989 előtti és utáni élethelyzeteit ábrázolja eleven művészi erővel, az onnan származók hitelességével és a kikerekedő írói hivatottság ígéretével. Igaz, hogy minden kisebbségi élet, mint tapasztalat, keserű, de mint igazság tápláló és irodalmi művekben felmagasodik.
A mű három nagy fejezetre tagolódik. A lazán összefüggő, mégis gondosan eggyé-illesztett történet-tömbök önálló szereplőcsoportok mozgatásával mutatják be egy határmenti kisváros egyik bérházának életét, a figurák szürke hétköznapjait, esetleges és sorsszerű lappangásuk és kallódásuk fordulat nélküli fordulatait. A mű élénk jelenetekben ábrázolja e nagy nyomás alatt, sokféle nélkülözések közt élő, kilátástalan jövő felé sodródó páriák sorsát. A könyv, mondom, mintegy dokumentáris hitellel örökíti meg a kisebbségi magyarság életkörülményeit, kiszolgáltatottságát, kisebb-nagyobb árulások árán szerzett apró életörömeit, és a sokszor megoldhatatlan erkölcsi dilemmákba szorított szereplők vívódását, létfenntartási furfangjait és rejtett reménykedését. A Semmi kis életek komoly indíttatását erősíti az ügyesen kezelt időbontásos szerkezet, a stiláris találékonyság, a költői képekben bővelkedő írástechnika, és az ironikusan bölcselkedő előadásmód. Mintha a halottak beszélnének arról, hogy másként is lehetne élni. De bocsánat! Nincs is több mondókám, ezt a pár szót is már a könyvből idéztem. Hogy még jobban indokoljam és ösztönözzem a Papp Sándor Zsigmondnak járó elismerést, – és a tapsot!