Oravecz Imre

Oravecz Imre a magyar líra új fejezetét írta a hetvenes években: A hopik könyve, majd az Egy földterület növénytakarójának változása című verseskötetek távoli, ismeretlen világként, a személyestől eltávolítva írta le az ember szellemi, érzelmi, erkölcsi tapasztalatait, minden gesztust, emléket, ösztönt akkurátusan újravizsgált, akár egy térképész a tereptárgyait. Így, ezzel a tárgyias kerülővel érkezett el a nyolcvanas-kilencvenes években ahhoz a vállalkozáshoz, amely szinte enciklopédikusan mindent magába ölelt, amit a szülőfalu, Szajla adott, jelentett a költőnek. Az 1998-ban, a Halászóember címen megjelent kötetben Oravecz egyszerre talált eleven nyelvi anyagot ahhoz, hogy egy sokszorosan tönkretett közösség szociális, történelmi viszonyait és egyúttal a tőle elszakadt egyén árvaságát, egzisztenciális erőfeszítéseit ábrázolja. Szajla az elsüllyedt Atlantisz, de Szajla a hely, minden megelőző és minden további életek centruma. A Halászóember alkotói sikere arra indította a szerzőt, hogy ezt a mágikus helyet a régi családregények eszköztárával epikában is megelevenítse. A tervezett regényfolyam első kötete jelent meg 2007 Könyvhetén Ondrok gödre címmel a Jelenkor Kiadónál.

Dregoly, Dolina, Darno. Szavak, amelyek megmaradtak. Jelöljenek bármit is, az olvasóval legfőképp azt közlik, hogy nélkülözhetetlenek, hogy valaki állhatatosan ismétli, rendezgeti, elevenné teszi őket. Velük tud a világról beszélni, általuk képes emlékezni és teremteni. Történetesen egy Szajla nevű falu helynevei. Ha korábban a Halászóember metaforikus címéhez társult egy tárgyias értelmezés (Töredékek egy faluregényhez), most a regény esetében megfordítva áll: a tényszerű közléseket emeli át a képzeletbe az alcím: Az álom anyaga. Oravecz a szülőfaluja jelenéhez álmodik előtörténetet, szereplői az ő családjának, felmenőinek keresztnevét viselik, de írói tekintete egy szociográfusé, kutatóé, aki napjaink tapasztalatával beszél. Pontos topográfiával szolgál, szokásokat ír le, akár egy néprajzos, mondataiban halmozza az egyszerű szinonimákat, mint egy nyelvtérképész. Történészként is precízen figyeli, hogyan jutott el a kiegyezés utáni magyar vidék a tömeges kivándorlások pillanatáig. Ez a negyven év tehát a regény ideje? A déd- és nagyapák, déd- és nagyanyák históriája a tárgya? Nem, nemcsak ez.

A paraszti világkép, amely a négy évszak körforgásában született, Oravecz epikájában is időtlen lehetne. Olykor mintha a Móricz Zsigmond nyomában járó epikának vagy épp Reymont Parasztok-jának a ritmusával találkoznánk, ám az örök idő szépségét, méltóságát, ha tetszik, romantikáját széttördeli az artisztikus képzetek előtti, formák előtti fogalmazás, amely az időtlenségnek dísztelenebb, semlegesebb képzetét adja. Azok a minimalista, megnevező technikák, amelyek Oravecz életművét mindig jellemezték, most is érvényesülnek. Ugyanakkor van az időjátéknak egy másik síkja is: az ükapa, az öreg János, álmában a falu fölé szállva „megpillantja” a mai Szajlát, az elvadult, elgazosodott földeket, az otthontalan tájat. Megálmodja azt a kort, ahonnan az utód visszaálmodja magát. Itt, a látomások keresztútján találkozik múlt és jelen, az időtlenségnek nem a természet szerinti, hanem ösztön és tudat által megalkotott közegében.

A regényben ott sorjáznak csöndes visszafogottsággal mind a nemzedékek párhuzamos képei, a születés és halál ősélményei, a teremtés ereje a szexusban, hibái a sikerületlen lényekben, bűvölete a szerző bármilyen tárgyias józanságában is.

Reményi József Tamás