Mesterházi Mónika költészete sajátos egyensúlyt teremt az analitikus és a vallomásos beszédmód között. Elemi indulatok, fájdalmak és örömek törnek elő a verseiből, de ezeket a sebezhető érzelmeket ugyanabban a fázisban, amelyben észleli őket, távolságtartó iróniával, kegyetlen őszinteséggel veti elemzés alá. Ahhoz, hogy tudatában egyre mélyebbre hatolhasson, egyre jobban el kell távolodnia önmagától. Többnyire rövid, gyakran töredékszerű verseiben azt vizsgálja, ahogyan a külső-belső történések összeállnak, majd széttörnek a tudat működése során. Verseinek kiindulópontja gyakran valami hétköznapi apróság, ami ideig-óráig elfedi a lét tragikus ürességét. De a látszólag jelentéktelen történések a vers egy pontján megvilágosodásszerűen önmaguk mélyebb jelenésében mutatkoznak meg. Sors bona című kötete közel két évtized munkásságát foglalja össze és gazdagítja kötetnyi új verssel.