Díjazott mű: Folyosó a Holdra
Kiadó: Jelenkor
Díj: Artisjus Irodalmi Díj – PRÓZA kategória
Laudáció (szerző: Bazsányi Sándor)
Vannak bizonyos képek. Nem álom- vagy vágyképek, nem faragott vagy festett képek, és még csak nem is rebbenékeny költői képek, hanem az epikus próza célirányosan huzagolt ritmusképletét megtörő, a történetbe belehasító, az olvasó lelki háztartását felforgató képek. Ezek a képek tartósan megmaradnak, örökre megragadnak. Közéjük tartozik Ménes Attila Folyosó a Holdra című regényének alábbi rémképe is: „A kislány füle mellett élénk színű virág kandikált, testvére, egy valamivel idősebb fiú kezében egy nyélre szerelt furnérlapra szögezve denevérfióka vergődött. Ez új divatnak számított, amit száz százalékosan magyar eredetűként reklámoztak, és a nép vitte, mint a cukrot. Néhány napig még elél, elrángatózik a bőregér, aztán lekókad, ahogy a virág is elhervad, s akkor mindkettő mehet a szemétre.”
Egyébként vásáron vagyunk, egy olyan vidéken, a valóságos Debrecen lidércesített (vagy ha tetszik, lidércesen valóságos) változatának környékén, ahol valamiféle „szövetséges járőrök” tartják fenn a rendet, azt a rendet tudniillik, amely leginkább a megelőző és rákövetkező, következésképpen felszámolhatatlan káosz zárványának tűnik. Vannak persze „ellenállók”, akik bőszen lázadoznak – többek között a kiszámíthatóan kiszámíthatatlan „névtörvény” ellen, amelynek révén mindenkit megfoszthatnak a saját nevétől. Továbbá szabadságától, sorsától, önérzetétől, emberségétől, ép elméjétől, mindenétől – és ez a teljes fosztottság volna a szereplők belépőjegye Ménes regényének világába, amelyet ugyanakkor három mesésen dallamos nevű családtag egymást váltogató szempontjaiból ismerünk meg: Zuzmóéból, Lénácskáéból és Kenyéréből. A névellenes közegben hangzó nevek engem arról győztek meg, hogy Ménes Attila szereti a szereplőit, végső soron az embereket (minket is). A regény meg arról, hogy a szerző tisztában van a valósággal, azzal a tapasztalati ténnyel tehát, hogy a valóságban többnyire tönkremegy a szépség, eltompul a gyöngédség, parlagon marad a szeretet igénye és képessége.
A Ménes-mű teremtett valósága pedig ugyanaz és mégsem ugyanaz, amelyben van szerencsénk vagy szerencsétlenségünk élni, és amelyről például olvashatunk Krasznahorkai László szintén idén megjelent regényében, a Báró Wenckheim hazatérben. Ezt a párhuzamot csak azért említem, mert a Folyosó a Holdra abba a szűk rokonsági körbe tartozik, amelynek egyik alapító szövege az idősebb pályatárs 1985-ben megjelent Sátántangója. Tulajdonképpen nem változott semmi a Kádár-rendszer óta, legalábbis a létezés térségi és emberi lényegének tekintetében. Ménes Attila úgy ábrázolja a nekünk kijutott korszakot, a korszak egzisztenciális valóságát, hogy beleborongunk abba a hétköznapi iszonyatba, amely érvényes volt 1989 előtt is, és érvényes még ma is, és feltehetően érvényes lesz holnap és holnapután és azután is.
Fotó: Fegyverneky Sándor