Nem követem a hatásos dramaturgiát, hogy percekig beszélek valakiről, s majd befejezésül, csattanóként elárulom, kiről is van szó. Az Életmű-díjat idén Malek Mikós kapja. Pontosabban idősebb Malek Mikós. Mert azért – az egyébként mindig nagyon megfontolt szerzőnek – volt élete során egy meggondolatlan döntése, amikor fiának ugyanazt a nevet adta. Ráadásul engedte, hogy ő is muzsikusi pályára lépjen, s ezzel a szerzői jogkezelőknek (de bizony a közönségnek is) örök feladatot adott az azonosítás terén.
Klasszikus zenei kiképzést kapott. 1970-ben szerezte meg trombita művész-tanári diplomáját a Zeneakadémián. De persze ő sem tudott ellenállni a kor csábításának, az éppen bontakozó – ahogy akkoriban neveztük – beat-mozgalomnak, és már zeneakadémistaként elkezdett muzsikálni az Express együttesben. Ez egy felettébb gyanús zenekar volt, amelynek tagjai kottából is tudtak játszani. Ráadásul több hangszeren. Amikor én először Miklóst – valamilyen tánczenei műsorban – színpadon megláttam, éppen gitározott. Színes, tarka öltözékben. Nehezen hittem, hogy ez ugyanaz a trombitás gyerek, akivel a minap még együtt kuncogtunk a Zeneakadémia tantermének padja alatt a tudományos szocializmus érdekfeszítő óráin. Imponált nekem, és irigyeltem, hogy ilyen bátran szembe ment tanintézményünk fennkölt elvárásaival.
De a szaktudás, amit abban a komoly intézményben megszerzett, nem vált hátrányára. Már a 60-as évek végén lehetett hallani kiváló hangszereléseit a Táncdalfesztiválokon, ahol úgy-e szimfonikussá bővített nagy zenekar adta a kíséretet. Egy ilyen partitúrát elkészíteni csak magasan kvalifikált profik képesek. Mikós pedig ilyen volt. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy alkotó tehetsége nem rekedt meg a táncdalgyártás szintjén. Bár abban is kiélhette volna magát egy életen át. Aki megalkotta a 70-es évek legnagyobb slágerét, a Hull az elsárgult levelet, az dicsőn folytathatta volna azt a sort is. A legmenőbb énekesek keresték, kapacitálták, hogy írjon nekik számot. Vagy legalább hangszerelje meg dalaikat. Miklós nem zárkózott el az ilyen feladatok elől. De közben elkezdett önálló műveket is alkotni. Már a 70-es években születtek szimfonikus könnyűzenei darabjai. (Persze ehhez kellett a Magyar Rádió, s az annak áldott emlékű szerkesztője, Gyulai Gaál János kínálta inspiráló lehetőség, hogy a születő művek el is hangzanak, felvételre is kerülnek.) Aztán jött a Hofi Gézával való szoros munka-kapcsolat, és általában a színházi zene. Majd megszámlálhatatlan televíziós műsor hangszerelői munkája. Elképzelni sem tudom, hány szekrényt tölthet meg az a partitúra mennyiség, amit összeírt. (Majdnem azt mondtam, hogy összekörmölt. De talán az sem lenne bántó. Hiszen egy zenekari partitúra elkészítése valóban ilyen aprólékos, szöszölő munka.)
Tapasztalatban, tudásban, érettségben a 90-es évek második felére jutott el addig, hogy koncertpódiumra való, önálló szimfonikus zeneművek komponálásába fogjon. Az ezredforduló környékén gyors egymásutánban születtek a versenyművek – természetesen rézfúvós hangszerekre. Elsőként (naná!) a trombitaverseny, majd a kürt és a harsona. Ezekre a művekre – bár követhető vonalú dallamokból, akár tonálisan is értelmezhető harmóniákból és szabályos ritmikából építkező kompozíciók –, ezekre már nehezen mondható, hogy szórakoztató könnyűzenei darabok.
Eltekintve néhány látványos visszatéréstől a szórakoztató zene világához, néhány monumentális show-műsortól, Aréna-produkciótól (köztük a Bizet-opera énekes főszerepeit fuvolára, gitárra és trombitára átköltő, emlékezetes Carmen adaptációval), ahogy látom, mostanában már főként a – ne szégyelljük kimondani – klasszikus zenei feladatok találják meg Miklóst. Amit az utóbbi években csinál, az a tudás és tapasztalat összegzése egy magasabb, elvontabb szinten. Az életpálya mostanra teljesedett ki.
Kedves Miklós! Még sok erőt, kedvet és ihletet a születendő művekhez! Fogadd jó szívvel a szerző kollégák elismerését e kis iparművészeti alkotás, és a mellé járó hivatalos okirat képében.
Victor Máté