Majoros Sándor

Majoros Sándorra elsősorban novellistaként figyelt fel az irodalmi közvélemény, de regényírónak is kiváló: a Meghalni Vukovárnál (2003), mellyel a kritikusok – egy-két kivételtől eltekintve – sajnos értékén alul foglalkoztak, izgalmas alapképletű, eredeti, remekül megírt, hatásos és fontos regény volt.

2007-ben jelentette meg Emberrel esik meg címmel „válogatott és új novelláit” (ahogy a gyűjtemény alcíme szól). A kötet részben (jó néhány újabb és kiváló novellával kiegészített) retrospektív válogatás, részben – az elbeszélések kiválasztása és sorba rendezése révén – önértelmezés is, egy határozott írói arculat felmutatása. Az elbeszélések tanúsága szerint Majoros alapélménye, írói anyaga, egyben világlátása az a – kelet-közép-európai emberben kiváltképp gyakran és logikusan támadó – sejtelem (vagy balsejtelem), hogy tapasztalati világunk ismerős otthonossága valójában törékeny illúzió, hogy a valóság bármelyik pillanatban csúfot űzhet beléje vetett bizalmunkból, váratlanul és kiszámíthatatlan módon idegenné, érthetetlenné és pusztítóan ellenségessé válhat. Novellái ezért csupán első látásra tűnnek kényelmesen elhelyezhetőnek: anekdotikus elemekben gazdag, színesen realisztikus, gyakran életrajzi elemekkel átszőtt krónikának a nemzetiségileg sokszínű Bácskáról a szerző életének első harmincegynéhány évében. Mint ahogy a novellák világához hasonlóan csalóka látszat a műfajuk is: az elbeszélések legtöbbje falusi-kisvárosi történetnek mutatkozik, hagyományos, otthonosan ismerős novella-formákban, anekdotikus történetmondással, kiszámítható, ám mégis kellemesen meglepő fordulattal a végén. De ezek az elbeszélések nem azok, aminek mutatják magukat, menetközben gondosan megszegik önnön műfaji szabályaikat, amivel kizökkentenek bennünket otthonos olvasói rutinunkból, hirtelen szokatlan, új és idegen arccal fordulnak felénk. A kisrealistán anekdotikus elbeszélésformán hirtelen rés nyílik, amelyen keresztül kafkai és borgesi enigmatikus allegóriákra, fantasztikus és abszurd példázatokra esik az olvasó pillantása. Mindebben Majoros irodalmi elkötelezettségének kettőssége mutatkozik meg, a hagyományos valóságirodalom iránt egyfelől és az abszurd, az elvont, a fantasztikum iránt másfelől. Ez a kettős elkötelezettség, és e kettős elkötelezettség ironikus-önironikus belső feszültsége adja novellisztikájának a felhajtó erejét, egyben szellemi izgalmát és igen jelentős irodalmi értékét is.

Takács Ferenc