Kovács András Ferenc

Díjazott mű: Requiem Tzimbalomra
Kiadó: Magvető

Díj: Artisjus Irodalmi Nagydíj

A 2019-ben hatvanadik életévét betöltő Kovács András Ferenc költészetében ott működik (sír, nyerit és búg) a teljes irodalmi hagyomány, amelynek immár fontos része ő maga is (értsünk bármit is az ő szócskán) – valóságos és elképzelt szerzőivel, önnön rafinált alakmásaival. Szerzőket teremtő nyelvével. Vagy ami ugyanaz, nyelvét megteremtő szerzőkkel. Ő maga és alakmásai egyaránt és egyképpen: engedelmeskedői és parancsolói (urai és cifra szolgái) a nyelvnek. Citált vagy koholt elődeihez, poétikusan foncsorozott tükörképeihez hasonlóan Kovács egy személyben és szó szerint: saját költészetének üllője és kalapácsa. Ráadásul Kosztolányi vad kovácsa nála olyan víg kováccsá változik, aki ugyanakkor – ezúttal, a hatvanadik születésnapjára megjelentetett, célirányosan válogatott verseket tartalmazó kötetben – a Requiemet veri a tzimbalmán (vagy pengeti citeráján et ceteráján).

Merthogy az, ami játéknak tűnik – az is. Játék, de a komolyabbik fajtából. Ahogyan tragikus sorsú földije, Szilágyi Domokos írja: „Én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan.” Vagy ahogyan egy másik, jóval szerencsésebb alkatú és sorsú erdélyi költő, Kányádi Sándor játszik a nyelvvel, és éppen Mozart városának halottak napi díszletei között: „Dies irae dies illa / szórhat szikrát a favilla / festve divat a szempilla”. Vagy ahogyan maga Kovács írja a részben Mozartnak (továbbá Csokonai Vitéz Mihálynak, még továbbá Giacomo Casanovának, legtovábbá az érzéki tcimbalom költői szellemének) szentelt kötete nyitóversében, amely ötös szótagszámú, jambikus lejtésű háromsorosokban kottázza újra a krisztusi korban elhunyt zeneszerzőtől halotti misét rendelő ismeretlen(ség) ajánlatát: „A tehetséged / Új próbája lehetne / Egy patetikus, // Magasabb stílben! / Miért ne, hiszen szabadon / írhatsz, kedvedre, // Miként szellemed / Sugallata diktálja.”

Tehetség, stílus, szabadság, szellem, pátosz: mind-mind részei annak a könnyedén nagyszabású (vagy nagyszabásúan könnyed) játéknak, amely 1983-ban kezdődött a Tengerész Henrik intelmeivel, és amely nem ér véget a 2019-es Requiemmel. Merthogy és ameddig a tzimbalom (és a tzimbalista) bírja.

A laudációt írta: Bazsányi Sándor

Fotó: Somay Márk