Kiss Tibor

Kedves Tibor!

Akik nem ismerik a tehetség sajátos természetét, gyakran mondogatják, hogy igazán jót csak egy területen lehet alkotni. Mostanában, amikor a marketing szempontjait is belekeverik a művészet értékelésébe, nem is meglepő az ilyesmi – micsoda ember az, aki nem tud fókuszálni, és egyszer festő, máskor zenész, közben pedig dalszövegíró? De a tehetségesek, a művészkollégák, a többi alkotók – és ebben a teremben most sok ilyen ül együtt, hogy a te sikerednek örüljön – tudják, hogy a tehetség igenis nagyon különös valami, szeret kifejeződni ebben is, abban is.

Ami például azt illeti, hogy te képzőművészeti egyetemet végzett festő vagy és most mégis az év dalszövegírójaként köszöntünk, annak van egy néhány rangos előzménye a magyar művészetben. Két nagy festő is írt képeivel egyenrangú verseket, Kassák Lajos és Kondor Béla; és a nyolcvanas években egyszer csak Wahorn András ás Ef Zámbó gitárt ragadtak és a Bizottság együttessel létrehozták az első átütő sikerű alternatív zenekart. De talán még a filmrendező Bereményi Gézát is idesorolhatom, a dalait éneklő és személyiségével átlelkesítő rajztanárral, Cseh Tamással egyetemben.

Amikor mindezt végiggondoltam, azt találtam, hogy mindezen szerzők szövegeiben – igazán nem véletlenül – van valami, ami közös és ami eltér a vizuális művészetekkel nem foglalkozó költők és dalszövegírók műveitől. Nem véletlenül, mert ez a közös vonás: az erős képiség, a meglepő asszociációk. És ezeknél a meglepő és gazdag asszociációknál talán csak az meglepőbb, ami egyben örvendetes is: hogy egyszerűnek igazán nem mondható dalaid mennyire népszerűek. Minden nemzedéknek szüksége van a saját dalosaira, azokra, akik erős jelképekben mondanak ki sokak számára fontos élményeket. Sőt, az emberi alapélményeket, amelyek ugyan minden nemzedéknek élményei, mégis mindegyik egy kicsit másképp éli meg őket. Én például korában nem hallottam még ilyesmit a szerelemről:

„villámlik mennydörög

ez tényleg szerelem

látom hogy elsuhan felettem egy madár

tátongó szívében szögesdrót csőrében szalmaszál”

Szeretem titokzatos alakjaidat is, akikről nem lehet megmondani, kik is ők valójában, és mégias, mintha itt élnénk velünk, amilyen például a Fekete Lamoure:

„Hajnalgyári munkás ő és igen későn kelő

Ha kigyúlnak a reklám fények akkor jön csak elő

Szomorú szíveket keres és ha végül talál

Fekete kezekkel ölel ő”

Én mindig úgy gondoltam, hogy a művészet: felfedező út az ismeretlenbe. Amit te csinálsz, az sokak számára fedez föl sokak számára ismeretlen tájakat.

Az utóbbi időben színházban is hallhatnak titeket, akik szeretik a dalaitokat. Tiszteletre méltó művészi alázattal és érzékenységgel alkalmazkodtatok a Vidám Színpad Vízkereszt-előadásában a nagy mesterhez, aki annak idején a maga darabjainak eredeti előadásain sokkal többször használt zenét, sokkal többször alkalmazott dalokat, mint azt az irodalom fennköltségében hívő sznobok hinni szeretik.

Az utóbbi néhány hónapban rendesen eláztatott titeket a díjeső, de téged, mint szövegírót, tudtommal most talál meg az első díjazás. Fogadd szeretettel, mi is azzal adjuk: idén te kapod az ARTISJUS-tól „az év szövegírója” díjat.

Fábri Péter