Kemény István

Díj: Artisjus Irodalmi Díj – Költészet
Díjazott mű: Lovag Dulcinea
Kiadó: Magvető

Dulcinea de Toboso követi és keresi Don Quijotét, pedig tudja róla, hogy otthon fekszik, teát szürcsölve. A költő a lovaglány után siet, időnként meg is szólítja. Férfihős tehát már nem lehet valódi, eljátszotta mind történelmi, mind irodalmi szerepét. Hogy ezt megértsük, elég Cervantest olvasni: az első kötet végén Dulcinea, a másodikban viszont Don Quijote hal meg ágyban – elújságolják neki, hogy Dulcinea szerencsésen kiszabadult és él! Cervantes egyik gyászversében balgaság és bölcsesség tökéletes összefonódását hangsúlyozza, és megtiltja, hogy történetét bárki megszentségtelenítve folytassa. Kemény István egyszerűen megfogadta a parancsot.

Cervantes magába szívta az olasz lovagi eposz komoly és szatirikus változatának összes tanulságát, azt is, ami komolyan veendő, és azt is, ami szétrombolja az örökölt szüzsét. Kemény István pedig komolyan veszi és egyúttal befejezettnek nyilvánítja a magyar irodalom posztmodernnek nevezett korszakát, és ezáltal bebizonyítja, hogy a magyar irodalom folyatható. Hogy az Isten íróasztala című záróversből idézzünk: „Azt mondják, nincs idő / Az csak fikció / És ha lenne / Sem lehetne / Visszamenni benne” – ám Kemény így folytatja: „De valahogy nagy nehezen / Az Istenig mégiscsak elvergődnek / És a válla fölött / Kezükben forró tejeskávéval / Hevesen verő szívvel / Nézik / Nézik / Az Isten íróasztalát / Hogy reggel majd merre / Induljanak rajta / Tovább.”

Tehát Kemény István könyvében Don Quijote teát tartott a kezében; ebből lett most tejeskávé.

A laudációt írta: Szörényi László