Kántor Péter

Nem tudom mással kezdeni: Kántor Péter és a tárgyak viszonyáról kell szólnom. Mert nála a tárgyak „többek, mint tárgyak”, „testetlen árnyak.” Azt is mondhatnánk, hogy a tárgyak magukra öltik a lírai én időbeliségének kínzó és levetkőzhetetlen vonásait. A tárgyak azonban nem csupán szimbolikusan jelennek meg az időbeliség dimenziójában, hanem megőrzik önmagukért-valóságukat is. Kántor lírája a maga belső sokféleségében képes arra, hogy teret adjon a legprofánabb köznapiságnak és (bármilyen ellentmondásosnak tűnik ez a kijelentés) a legsúlyosabb emelkedettségnek is. Úgy tud rátekinteni a dolgokra, emberekre, eseményekre, reflexiókra, hogy azok feltárják előtte egyébként rejtve maradó oldalukat: költői jelentőséget kapnak. Ezenközben azonban megmaradnak annak, amik: dolgoknak, eseményeknek, embereknek. Egyik kritikusa „kereső számvetést” hall ki új kötetének verseiből, egy másik bizonyos értelemben radikálisabbnak érzi mai költői hangját a korábbinál.

Vannak hát változások ebben a költészetben. Jómagam azonban inkább a folyamatosságra helyezném a hangsúlyt, annak a bizonyos összetéveszthetetlen hangnak a felismerhetőségére, amely mindig is jellemezte a verseit. Puskinra utalva állítja, hogy volt olyan helyzet és történelmi szituáció, amikor „irodalom és élet útja szétvált”. Verseinek mai olvasójaként azt mondhatom, hogy ő az a költő, akinél soha nem válik szét ez a két terület. A történelem ugyanúgy a jelen és a mindennapok része nála, mint saját ifjúságának törmelékei, vagy éppen „a kultúra, az éhes elme fénylő, tarka cucca”. (Ezt az À la recherche des belles vacances – Fodor Géza emlékére című versből idéztem.) És igen, a naplószerűség nyomai is felfedezhetők ebben a kötetben, méghozzá abban az értelemben ahogy Goethe beszélt erről Eckermann-nak: a banalitások és a tragédiák, az apró kudarcok és a kósza örömök együtteséből formálja meg a lírikus az úgynevezett „élet” szövetét. De a költő, akinek az arcáról a szél már soha többé „nem törli le az árvák könnyét”, fontosnak tartja azt is, hogy megemlékezzék az öregemberről, akinek a szobra már nem áll a téren. A veszteségek láncolatában, a láncszemek közeiben válik láthatóvá valami, amit életnek szoktunk nevezni, de általában képtelenek vagyunk rá, hogy észrevegyük. Ha Kántort olvassuk, még lehet rá némi esélyünk. És ez ne maradjon köztünk.

Angyalosi Gergely