Gerőcs Péter
Díjazott mű: Győztesek köztársasága
Kiadó: Kalligram
Regényt írni könnyű – vegyünk néhány összetevőt, legyen hős, világ, elbeszélő, szerkezet, esetleg rejtély és izgalom, aztán ezeket kellő arányban, mondhatnám, ízlés szerint, adagoljuk. „Az én életem kész regény”, ezt a sokszor hallott mondatot már az élettörténet-elbeszélések irodalommá fordítói közül sokan leleplezték, megmutatva azt, hogy nincs nehezebb a látszólag könnyű műveletnél, a hősnek és világának regénnyé írásánál.
Gerőcs Péter regényében van hős, de nem kapunk róla sem személyleírást, sem jellemzést: Vincze Sámuelről, a színházcsinálóról, a „győztesek köztársasága” utópiájának kiagyalójáról mindenki csak beszél, egy láthatatlan faggatózó kérdéseire válaszolva, az anya, a titkárnő, a szerető. Tanúvallomásokat olvasunk, közben szinte nyomozunk mi is, az olvasók, próbáljuk megérteni, hogyan gyűr valakit maga alá egy ideológia, meg azt, milyen világban is élnek ők, és milyenben mi, a művészetben, a politikában, és azon a különös telepen.
Mert van világ is a Győztesek köztársaságában, Magyarország jelenében és egészen közeli múltjában bolyongunk, a válaszokat kereső hősökkel együtt. Mi sem tűnhet egyszerűbbnek, mint éppen a jelent megragadni, nem kell mást tenni, csak körül kell néznünk – azonban huszadik századi irodalmunkban sokszor, sokféleképpen merült már fel a kérdés, hogy kevés dolog lehet nehezebb ennél, hiszen egyébként miért is hátrálnának az íróink visszafelé, a húszas-harmincas évekből a tizenkilencedik század végére, a 2000 utáni évekből a Kádár-korszakba. Gerőcs Péter nem hátrál sehova sem, nyugtalanítóan és szorongatóan, a legkevésbé sem magától adódó természetességgel a máról beszél, meg arról a holnapról, ami erre és ebből következhet.
A Győztesek köztársasága szerkezete, úgy tűnik először, az olvasót magával sodró krimié, de voltaképpen azt sem tudjuk, mi után nyomozunk, mit is követett el Vincze Sámuel. Történeteket, emlékeket, véleményeket kapunk. Igazság nincs, csak olvasatok vannak, mondhatnám, hogy a végén képpé forduljanak át a történetek, vagyis dehogy, itt meg képleírásokat kapunk, ismét szövegeket, a létrejött, majd elpusztult kísérleti telepről. Kép és szöveg; közösségi és személyes traumák; világunk tükre: a színház és a világgá növesztett színház – ha, leginkább második olvasáskor, kikeveredünk a krimi és a nyomozás feszültségéből, akkor is marad felfedeznivaló Gerőcs regényében, épp elég.
Jó regényt írni nagyon nehéz – nem véletlenül sikerül olyan keveseknek harmincéves korukra. Gerőcs első prózakötete, a 2012-es Tárgyak kapcsán (amelyet A betegség háza című regény követett, 2013-ban) írta egyik kritikusa, kifogásait is sorolva, hogy az világosan érezhető már ebből a pályát kezdő könyvből is: szerzője egyszer fog mondani valami nagyot. Úgy érzem, ez már most, a Győztesek köztársaságával megtörtént.
Laudáció: Szilágyi Zsófia