G. István László

Díjazott mű: úgy felejti nyitva

Kiadó: Magvető Kiadó

Díj: Artisjus Irodalmi Díj – KÖLTÉSZET kategória

István László, aki a mai magyar költészet középnemzedékének egyik legérdekesebb költője (s talán legvirtuózabb versforma-mestere), rendkívül elegánsan és kitartóan építi mára már igen komoly életművét: ez évben oly szép és tartalmas verseskötetet adott ki, amely méltán tekinthető eddigi költészete csúcsteljesítményének. E kis könyvben oly – formailag egymáshoz nagyon hasonló – verseket olvashatunk, amelyekben az érzékeny költői szemlélet bölcs reflexiókkal párosul, de oly módon, hogy bennük a szemlélés, a tapasztalás, a megérzékítés valamint az asszociativitás, az elmélkedés és az összegzés szinte teljesen elválaszthatatlanok egymástól.

István László versei többségében álomszerű képeket látunk – sokszor az is eldönthetetlen, hogy a látvány, amelyből a versek kiindulnak, nappali tapasztalat vagy álombeli jelenés rögzítése. Mintha e versekben a mindennapi élet és inverze, az éjszakai álomvilág összekeverednének, s egyenlő súllyal indítanák arra a reflektáló költőt, hogy összegezze léttapasztalatait s véleményeit – de sohasem ítéleteit. A legapróbb megfigyelés vagy érzéki rezzenés is elvezetheti a költőt az ég és föld kozmikus kettősségének és egységének felvillantásáig – a tárgyiasság átcsúszik a szürreális asszociációk varázsvilágába, hogy aztán mindennek reflexiójaként akár ars poetica-ként is felhangozzék az elrejtve is jelentőséget kapó mondás: „nem játékból élünk”.

E kötetnek talán az is lehetne címe, ami a harmadik ciklus élén áll: Az éneklőember. G. István ugyanis e nem ornamentális versformában írott versekben mintha a zsoltáríró (azaz az éneklőmester) hangját imitálná: egyszerre szép és keserű, egyszerre reményelvű és kiábrándult tapasztalatát a természeti (természetes) világ és az abszurditás egységéről a zsoltár és az ima modalitásában énekli ki, azt sugallván, hogy az élet és halál nagy kérdései csak akkor nyernek értelmet, ha énekben, versben fogalmazódnak meg.

István László ezt a kötet verset úgy felejti nyitva, hogy az olvasónak kedve támad újra s újra beleolvasni.

A laudációt írta: Margócsy István

Fotó: Labancz Viktória