Fenyő D. György

Díjazott mű: Útikalauz a vershez

Kiadó: Tilos az Á! Könyvek

Díj: Artisjus Irodalmi Díj – ESSZÉ, KRITIKA kategória

A 2022-es Artisjus-díjat a kuratórium esszé-kategóriában Fenyő d. György (1958–) magyartanár Útikalauz a vershez című verselemző könyvének ítélte.
A szerző ez alkalommal eleve hideglelős vállalkozásba fogott: az irodalom legrejtélyesebb műfaját, a lírai megszólalást próbálja óvatos, nem tolakodó, és semmiképp nem igazát kizárólagos érvénnyel kínáló modorban kommentárokban nyitogatni, sőt feszegetni. Amolyan első kézfogás, első érintés ez a könyv: a versekre vetett első – még nem elmélyült – pillantás tanúsága. De már ebben az első pillantásban is – a legkomolyabb tartalmak megsejtetésének örömével – fel-felcsillannak a tüzetesebb megközelítések csírái, a labirintusba vezető keskeny ösvények pontjai.
Fenyő D. György klasszikus és kortárs költők egy-egy darabját veszi szemügyre, és miközben a költemények alig feltűnő jegyeit lajstromozza, rejtett kilátókat helyez el mintegy a választott szövegek peremén. Észre se vesszük, máris a lírai mű hatáselemeinek területén mozgunk, ahol át-átnyújtanak nekünk – valamilyen mellékesnek rémlő tudás ürügyén, a nyájas kínálás gesztusával – valami igen lényegbe vágó ismeretet. Szükséges-e, hogy címe legyen a versnek? És ha nincs, miért adunk neki mi, olvasók? Ady Sem utódja, sem boldog őse kezdetű versét manapság általában úgy tartjuk számon: igen, ez az a Szeretném, hogyha szeretnének című vers. Fals! Kiderül: azért nincs címe Adynál, mert a szöveg kötet élén áll: mottó. És mindjárt megtudjuk: a vers lehet cím nélkül is önálló, homogén entitás: olykor levedli címét, vagy szeszélyesen más címet hódít magának az időben. Itt például ezt a pontatlan változatot: Szeretném, ha szeretnének. A vers az ókorban sem viselt címet, görög-latin versek cím nélkül gomolyodnak felénk. De többnyire a népdalnak sincs címe, jószerével az első sorát biggyesztik fölé alkalmi címnek. És ha csak ezt a kérdésgócot említem, máris érzékeljük: oldalazva, terelőúton, de a szabatos megfigyelés szokatlan szemszögéből… máris lényeges kérdésekhez értünk.
Fenyő D. György, említettem, hovatovább gyöngéd ártatlansággal pillant rá a művekre. Üdesége azt a kellemes látszatot kelti, mintha először olvasná a szöveget. Pedig mi minden töprengés nyomai sokasodnak az alján. De talán épp ezzel az udvarias kínálkozással teremti meg bennünk is az első ismerkedés élményét, az eredeti találkozás hosszabb távra szóló tapasztalatát. A szerző mozdulata Cervantesre emlékeztet, aki minden papírcetlit felszedett a földről, amely bármiféle írás, emberi kéz nyomait őrizte. Fenyő képes felszítani bennünk, akik már temérdek verset ismerünk (de azokban is talán, akik aligha jutottak el még eleddig a költészet felszedésének állapotába) az első vonzalom édességét, a különleges és mégis életbevágóan fontos költői beszédmód varázserejét, a zárt formákban megnyíló poétai lélek iránti rajongásunkat. Képes megteremteni bennünk a meggyőződést: költészet nélkül nem lehetünk meglett emberek, nem érdemes élnünk, nem érdemes emlékezni ránk. Fenyő D. György könyve élteti a reményt, hogy míg a költészet iránti rajongás – akár csak egyetlen olvasóban – él, maga a költészet is örökké megújulhat, és a magasság felé kapaszkodhat, mint egy ritka túlélő virág.

A laudációt írta: Báthori Csaba

Fotó: Labancz Viktória