Fekete Gyula

„Mivel a darab témája kortalan, és ’időtlenségében’ ilyen nagy intervallumot fog át, lehetőségem nyílt arra, hogy ki-be sétáljak a különböző zenei korok nyelvezetében, egymás mellé rendeljek stílusokat és zeneszerzői technikákat.” Így vall A megmentett város című operájának műsorfüzetében a zeneszerző, Fekete Gyula. A „sétáló szerző” – mondhatnók, cseppet sem gunyorosan. Fekete személyiségének lényeges jellemzője a sétálás, a szemlélődés. Alapvető művészi hozzáállás ez: a világ tapasztalatainak kényelmes befogadása, afféle mellfeszítés a légáramnak: járjon át. Fekete Gyula a posztmodern stiláris talajáról indul, az ő bőrét tehát a múlt és jelen megannyi zeneköltői légárama járhatja át. Hogy is folytatja a közönségnek adott útravalóját? „Szándékom az volt, hogy izgalmas utalásokkal teli, vibráló zenei szövetet hozzak létre, amelyben az esetleg már valahonnan ismerősnek tűnő hangütések is új megvilágításba helyeződnek.”

Valahonnan ismerősnek tűnő hangütések – nemcsak stiláris játékot jelent ez, ha operáról beszélünk. Az opera éltető eleme a hagyomány, anélkül talajtalan, legurul a színpadról, s nem talál utat a hallgató lelkéhez. Márpedig Fekete utat akar találni: szerzőnk mintegy „odasétál” hallgatóihoz, nem böködi őket zeneileg, inkább emelkedett értelemben elszórakoztatja. Azt is, aki érti a zene eszköztárát, s még azt is, aki e téren sötétben tapogatózik. Szerzőnk a Liszt Ferenc Zeneakadémia nemes konzervativizmusából átsétált az Újvilág felülmúlhatatlan modernségébe. Az ottani profizmus érlelte igazi posztmodernné, s ez hívta elő belőle a zenés színpad iránti igényt is. Előző operájának zenei ideáljait követve belcanto intonációban tárja elénk érzelmes művészi világát. Az érzelmeket történelmi tartalom forrósítja át.

A millenniumi operapályázat egyfelvonásos kategóriában egyetlen díjnyertese az Operaház pódiumán aratott siker nyomán íme, elnyeri az Artisjus Komolyzenei Díját.

Hollós Máté