Azt hiszem, mindenki, aki ismeri és szereti a mai magyar irodalmat, egyet fog érteni azzal, ha kijelentem: Borbély Szilárd már majdnem két évtizede a ma élő költők között a legérdekesebbek közé tartozik: olyan költő ő, aki nem egyszerűen folytatja a nagy elődök tiszteletre méltó hagyományát, hanem aki a folytatás mellett a folyamatos újítás felé is tájékozódik, aki minden kötetével valami meglepően új költői utat választ, teremt és mutat fel; ráadásul úgy, hogy a nem egyszer nagyon is meglepő és megrendítő újítás a régi (sokszor a nagyon régi!) költészeti hagyománynak egészen új értelmezését, egészen új megvilágítását képviseli.
Borbély folyamatosan újraírja a magyar költői hagyományt – hol avantgárd, hol archaikus költészeteket mozgósítván; s e gesztusával akár a legposztmodernebb költőnek is tarthatnánk – könyvének alcíme: Ódák és legendák, mintha épp ily irányba terelné az olvasói érdeklődést: mintha egyszerre nyitna többféle hagyomány felé. Költészetének egy nagyon fontos jellemvonása azonban a posztmodern generális vonulatától távol tartja magát: ez pedig ennek a költészetnek a komoly és komor súlyossága. Borbély költészetéből teljesen hiányzik a posztmodern frivolitás és irónia – ő úgy írja maivá az archaikus szövegeket, hogy megőrzi komolyságukat is: alighanem épp az ad verseinek és gyűjteményeinek ritkán tapasztalt súlyosságot, hogy a legmindennapibb jelenségeket is a régi költészet magasságából szemléli és szemlélteti. Borbély versei mintha mindig metafizikai élményt és tapasztalatot ragadnának meg vagy közvetítenének: ha magam is régiesen kívánnék szólni, úgy jellemezném: oly költő ő, aki mindig a négy végső dolog igézetében írja verseit. Az emberi élet és halál szörnyű és megmagyarázhatatlan (másként szólva: felfoghatatlan) tragédiái, az egyéni és társadalmi élet erkölcsi és közösségi dilemmái feszítik mindvégig e költészetet, mely a tragédiákat, a borzalmakat egyszerre próbálja materiálisan és misztikusan is felfogni. Borbély ezért írja verseit a testről, a test különböző megpróbáltatásairól, a test meggyötrésének és elpusztításának kimeríthetetlen változatairól: hiszen a test hordozza magában az életet, bizonyos szempontból nézve azonos is az élettel magával – ugyanakkor a halál maga , a pusztulás és a pusztítás is mint testi mozzanat jelenik meg : hisz ami meghal, az nem más, mint a test. Borbély igen szép, sokszor dalszerű ódái valamint prózaversszerű legendái (azaz személyes történetmondásai) mintegy két oldalról fogják körül és éneklik meg a testet és a testnek halálát, a csodát és a csoda kihúnytát – amit a másik oldalról nézve ismét csodának, negatív csodának is lehet látni (amint egyik szép versének záró sorai nyíltan ki is mondják: „gyógyított vagy csodákat tett / érdeklődéssel figyelte a hús rothadását”). Borbély nagy mesterséggel ötvözi verseiben a test szemlélésének materiális gesztusait, a szenvedés-történetek brutális mindennapiságát s e mindennapiságnak felfoghatatlanságát; a metafizikai elmélkedéseket a test és halál kapcsán, a vallásos és misztikus beleélések és interpretációk hihetetlenül széles skálájú asszociációs lehetőségeit: s így együttesen olyan emelkedett szépségű, bonyolult, de mégis átlátható lírát teremt, mely mind szépségével, mind élességével képes hatni.
E kötetet akár úgy is olvashatnánk, a borító hátoldalának idézetét („A test színháza összerak és szétszed minden este”) interpretálván, mintha a költő egy hatalmas, s a dolog természetéből fakadóan egységes misztikus tapasztalatot szerelne szét darabokra, osztana szét szereplő hangokra és különálló szólamokra, ám úgy, hogy a szerelés és a darabokra osztás nem fosztaná meg a tapasztalatot lenyűgöző egységétől. Azt hiszem, ez a költői gesztus az, amelyik különösen magasra emeli Borbély Szilárd költészetét.
Margócsy István