Bán Zoltán András

Díjazott mű: Betűtészta
Kiadó: Pesti Kalligram

Díj: Artisjus Irodalmi Díj – ESSZÉ, KRITIKA kategória

Noha a kilencévenként új esszé- és kritikakötettel előrukkoló Bán Zoltán András harmadik ilyen műfajú könyve, az idén megjelent Betűtészta jóval szelídebb címet visel, mint az előző kettő, Az elme szabad állat (2000) és a Meghalt a főítész (2009), mégsem mondhatjuk, hogy az ideologikus vagy patetikus „főítészet” korának végét harsonázó „szabad állat” immár engedelmes óvodásként kanalazná az irodalom „betűtésztával” tálalt levesét.

Mert ha valami baj van az éppen adott irodalmi egytálétel minőségével, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Bán most is ugyanúgy szóvá teszi a neki nem tetsző ízeket. Miként korábban, a rendszerváltozást követő évtizedben sem tett lakatot vagy hangtompítót a szájára akkor, amikor a Népszabadság, a Holmi vagy a Beszélő kritikusaként éles és harsány mondandója volt.

És nem lehet véletlen, hogy – az ezredforduló óta szépíróként is tevékeny – Bán mindhárom irodalomkritikai kötetében olvashatunk egy-egy tárgyában és méretében fajsúlyosabb írást. Most pedig a Betűtészta első harmadát kitevő, A holokauszt-irodalom zsánere című esszét fogadhatjuk harsányan nyomatékos felütésként. A híres Adorno-tézis, miszerint „Auschwitz után barbár dolog verset írni”, Bán számára már az új „barbárság” fogyasztóbarát övezetében, a „kultúripar” kiterjedt mátrixában fogalmazódik újra, illetve íródik teljességgel át – mégpedig a „tizedik múzsaként” működő „politikai korrektség” önparodisztikus jelenségekben dúskáló irányának jegyében. Sommásan, a Bánra jellemző szellemes vadsággal: „lehetséges-e Hollywood után, Hollywood közben verset írni?”

Ráadásul Bán nem csupán vadul tud gondolkodni, hanem analitikusan is, ahogyan erről kötetének megannyi okos kritikája árulkodik. Ám igazából mégiscsak a vadságáért szerethetjük a Betűleves íróját. A tőle szinte minden szempontból távoli Nagy László szavait kölcsönvéve: nekünk, évtizedek óta lelkes olvasóinak, leginkább Bán Zoltán András ostora tetszik.

Írta: Bazsányi Sándor

Fotó: Mudra László