Babics Imre

Díjazott mű: Dérkristályok Növekvő Sóhajából

Kiadó: Cédrus Művészeti Alapítvány

Díj: Artisjus Irodalmi Díj – KÖLTÉSZET kategória

Idén a kuratórium vers-kategóriában Babics Imre Dérkristályok növekvő sóhajából című kötetét találta díjazásra méltónak. A könyv jó félszáz oldalon sorakoztat négysoros alkaioszi strófákat – oldalanként ötöt – a DNS-spirál formájára emlékeztető, ferde vetemedést mutató felvitelben. A négysorosokban, azt érzékeljük, az egész teremtéstörténet – az első lélegzettől a föld létezése utáni porladásig ívelő eszméleti térben – létezésünk belső, átröntgenezett természetét vetíti elénk a szerző, de nem a részletábrázolás aprólékos igyekezetével, hanem az egész Létezést szem és ész előtt tartó éberség, szubsztanciális mérlegelés és egyfajta költői Végítélet légvételeivel. Akár az emberre, akár az állat- vagy növényvilágra téved motozó és csalhatatlan erkölcsi szemszöget villogtató tekintete, van hanghordozásában valami kozmikus szédület, és ugyanakkor a szívverés mindig hallható nyugtalanságára utaló szeszélyesség. Mintha főleg a létezés mozdíthatatlan tömbszavait kedvelné csak, az elemek megbízható híradásait, s a Természet kikezdhetetlen ősbizalmának láttán mintegy felvonultatja, kicsiben és nem lineáris, hanem egyfajta kaleidoszkopikus ihlet tüzében a világ-lét óriás-díszleteit és a romlott és tévelygő, esendő emberi tudat rezzenéseit. Mintha az emberi világból a civilizáció közegeire vissza-visszatekintő, a földteke legtágasabb térségeit és az ember mélységét egyforma éberséggel fürkésző Robinson szorítaná itt rövid és dodonai maximákba hosszan érlelt tapasztalatait. A kötet egyrészt a világegyetem nagy erőinek, az erők Urának földi közelítéseit pásztázza (ahogy a költő mondja: Az űr leszáll a földi gyalázatért / cserébe – mintegy ismeretért való / ereszkedés ez…), másrészt azonban a föld összes lakójának messze a láthatón túlra áhítozó mámorát, a bennünk és ugyanakkor fölöttünk lüktető ígéretek felé igyekvő szédületét részletezi aprólékos ecsetkezeléssel. A dolgok magasság-vágyát, a kicsiny világok örök jóságra való készületét a költő többnyire takarékos, de érzékletes ecsetkezeléssel ábrázolja. Fákról, gyümölcsökről így ír: A málna íze: hála a Nap felé, / egy létezésé, mely csak öröm s remény… Vagy: a fák nem döntenek – áradó / belső öröm, mely fűti őket, / és ragyogásuk a Földön átér. Idézhetnék számtalan hasonló futamot.
Babics Imre kötete szokatlan formai alakzatával, a DNS-spirál képének sejtetésével mintegy szédítgeti, az antik forma sulykolásával ugyanakkor meg is nyugtatja olvasóját. Műve bravúros módon egyszerre érzékeltet valamit a körülöttünk lezajló természeti és erkölcsi apokalipszis súlyosságából, tehát az emberi-természeti pusztítás tragikus méreteiből, de ugyanakkor művét valamely önfeledt reménység, remény ellenére megőrzött reménység ragyogása itatja át. Nem vihet árnyat a fénybe senki, mondja a költő. És hadd merítsek saját szóvagyonából: Szeretni Istent, túl a hiten, de mást / nem tenni semmit, bőven elég, a lét / forgószelében hogy szilárdan / álljon az emberi lény, s kacagva.
Sorolhatnám még Babics Imre kötetének egyéb erényeit. Komoly hangütését, elmélyült szemléletét, lét-féltő aggódását, a szigorú kötött forma szorításában is harmonikusan kibomló formáló-erejét, szókincsének plasztikus szabatosságát, gondolati tágasságát, ugyanakkor bensőséges cizelláltságát. Azt gondoljuk, ez a műve is igazolja: ha senki nem figyelne is mondandóira, akkor is már komoly magaslatok felé halad. Ha csak az útra néz, mint ahogy eddig tette, már ma is, örökre megnyugodhat a járás és a rendkívüliség vigaszában.
Mindehhez szívből gratulálok a magam és a kuratórium nevében.

A laudációt írta: Báthori Csaba

Fotó: Labancz Viktória