Furcsán gomolyog a nézőtér.
Félbenyesett széksorok kígyóznak lehasadt erkélyvázak között,
sötét árnyékcsóvák tömítik a réseket.
Úgy tűnik,
mind e mozgás középpontjába kerültem.
Szemeim a távolban megvilágított lila zongorára tapadnak,
így várom feszülten
az első akkordok felcsendülését.
Halkan,
nagyon finoman szólalnak meg a hangok.
mintha rokonak lennének nehézkesen fogalmazódó érzéseimmel.,
ám a tétován továbbszövődő motívumok sejteni engedik,
hogy valóban muzsika van kibontakozóban!
Boldog lennék,
de nyugtalanít a különös nézőtér,
az elmetszett széksorok,
és nyugtalanít,
hogy miért lila a zongora.
Kifeküdtem a zene partjára.
Sokan lézengünk itt így magányosan.
Összecsobbannak a hullámok, az érzés hullámai,
gyengéden, állhatatosan miként a reményeink.
Most tisztán kivehetők a zátonyok is.
Csak közelebb kell menni, és meglátni azokat,
akik szerencsétlenül jártak.
Mozdulatlanul heverek baloldalamon,
szívem oldalán,
és hallgatom, ami a távolban történik.
Mondják, hogy a tengereknek tündérei vannak!
Karban dalolnak!
Fölverik a hajósszívek nyugalmát!
Óh muzsika! Tenger!
Valahol messze szól már a halálos kórus!
A túlsó kiszögellésnél most megrándult egy markáns, csontos arc.
Mintha felém kémlelne.
Én is körültekintek.
Legközelebbi társam föltérdepel,
néhányan közelebb húzódnak a parthoz.
. énekel .
. énekel .
Ó, térbenyíló végtelenség!
Mily jó lesz beleveszni!
. énekel .
. énekel .
. gőzölög a verejtékforrás,
száll a pára fölfelé ., fölfelé.
Suhogjatok befelé nőtt szárnyaim! Énekel!
. énekel .
Igen, a füvet letaposták,
ámde kiegyenesedik!
Én is kiegyenesedem!
Lám, hogy kiegyenesedem!
. énekel .
. énekel .
Persze, a talaj még süppedékeny, .
tán lápos is kissé, és ragadós, .
de vannak még kisebb kapaszkodók,
vannak még itt-ott fogódzkodók!
. énekel .
. énekel .
Ó-hó! Ez két csukló!
Most tekerik őket!
"Kéket akartál?" "Kéket akartál?!"
Mit akarhatnál, ha tágul a tér?
Nyílik a tér! Szólít a tér! . énekel . . énekel .
Volt két csukló? - van két roppanás?
A sarat még ki lehet köpni?
A sarat, ha sár volt, hát köpd ki!
Fölfelé nyílik a látószög!
Nyakadat elől hosszabbítsd! . énekel . . énekel .
És ez itt? - Egy lábfej?
Emberbél a kapcája?
Csakhogy én visszagyömöszölöm!
Vissza a hasamba!
Följebb! Följebb! Ne nézz hátra!
Magasság a tér iránya! . énekel . . énekel .
És mi szállunk magasabbra!
Még ennél is magasabbra!
Ilyen kicsi lesz a földgömb!
Kicsi, kicsi, mint egy csillag! . énekel .
Emelkedünk!
Emelkedünk! Énekel!
. és. . meg kell lennie még annak a három csontnak is .
. nem baj, ha több darabban .
. nem baj, ha szerteszórtan .
. még összeszedhetjük .
. még összetapaszthatjuk .
. még össze .
. még össze lehet .
. hátha össze lehet .
Valaki áll a falak mögött. - Alul kilóg az árnyéka. - Énekel.
Puha földet vág az ásó,
gurul az apró rögdarab,
gurul a kedv a rög nyomába'
friss fogócska pillebája
amint sebesen illannak
Vándor percek "V"-betűje
áthasít a tág horizonton,
megürült fészkek lágy kosárként
csüngenek az északi bolton.
Hirtelen varázsütésre
megfogant a sár, a szalma ...
száz mosolygó mézlevű alma
- gömbölyödik az ég vetése -
egy közülük különválik,
hamvas arcán rózsa virágzik,
pázsitos ajka harmatban ázik,
barna szeme szelíd fényben
fénylik mint az alkonyat.
"Műveljük hát kicsi kertünk!"
Elvegyült a föld, a trágya.
Zsendülj szépen kis palánta!
Mag szitál a drapp színű zsákból,
csillog a fényben hűs zuhatag ...
Mi búvik ott a bokrokon túl?
Árnyéksárkány? Szinte mordul!
Édes fejem, mért idéztem?!
Ám leroggyant fekete vérben,
s lángol az oltáráldozat!
Száll a füst, a nap köhög már,
összemart szemében könnyár,
szerteárad, duzzad az ég,
gyűlnek a komor fellegek,
fullad a jámbor menybeli nép,
áznak az égbeli seregek .(!)
ám kiválik egy közülük,
gyenge szárnyát szárítgatja,
puha bőrét simogatja,
pírt terít az alkonyatra,
s megpihenve így marad.
"Műveljük hát kicsi kertünk!"
Már a kanna víz-szakálla
söpri végig az ágyakat.
De jó volna elsöpörni
csírás szívbeli vágyakat!
Furcsa ösztön, tarka léggömb!
Merre sodor a zúgó légtömb?
Túl a dallam hegygerincén
bíbor padok állanak,
öl-satukba beszorítva
csiszolják a szájakat.
Ákom-bákom,
gyere barátom!
Itt a szerszám két pofája,
sima bőröd összerágja,
itt a véső, itt a ráspoly,
kijut most a faragásból! ...
Leheljünk a képre gyorsan!
Lám a pára
hűlt homálya
lepi az ernyő üvegét,
s új az ujj-rajz, ami ott van!
Újabb kulcsok lefüggve sorban!
Tisztul már a kottakép! .
Üde, virágos tarka rét.
Dolgos méhek döngicsében
fáradt ember szunnyad szépen
lelke, mint a film, pereg,
Fönn az ég a mozivászon,
tűnnek a kusza képletek.
Nyüzsgő vonalak, egyik a máson,
sűrű folyondár iszonyú rácson,
élesedik a körvonal:
Fehér rózsa patyolatból,
pillantása alkonyatból,
gyenge szárnya muzsikából!
A képet fektetve a felső sor az idő múlását jelzi, az alatta levő kék mező az elektroakusztikus történés eseményeiről tájékoztat. Élő előadásban a szöveget a zöld mezők időtartományában kell mondani.
Részletek az Éremtárlat játszókottájából: (A kottakép nem a hangzásra, hanem a billentyűhasználatra vonatkozik. Az egész = 60 MM-jelzés folytán az ütemszámok a másodpercek múlását is jelölik.)
A Kisnóna-oktávok c. tétel játszókottája: (A kottakép nem a hangzásra, hanem a billentyűhasználatra vonatkozik. Az egész = 60 MM-jelzés folytán az ütemszámok a másodpercek múlását is jelölik.)
Az Áltizenkétfokú hangolások c. kompozíció játszókottája: Kétklaviaúrás lejegyzés. A kottakép a billentyűhasználatra, és látszólag a hangzásra is vonatkozik.